Nyaking ülünk a tavaszban. Botond hamarosan eléri azt a kort, hogy játszótérre fogunk járni. Már érdeklődéssel figyeli a többi gyereket, nagyon barátkozó, mosolygós és közvetlen. A játszótéri nőtársadalom egyébként egy nagyon érdekes massza. A legtöbben előszeretettel csevegnek a gyerek súlygyarapodásáról, alvási és evési szokásairól. Büfi, oltás, mászás, átfordulás, bébitáp kontra anyatej, fogzás, apasegít, apadolgozik. (sic!) A játszótereken mindig minden a gyerekek körül forog. Ez egészen addig nem baj, míg nem feledkezel meg arról, hogy nem csak anya, hanem nő is vagy. Sok nő azt hiszi, azzal, hogy gyermeket vállal lerótta kötelességét a család és a társadalom felé, és megteheti, hogy könnyelműen bánjon magával, a megjelenésével. Beleszűkül egy, a gyermek által uralta kis világba. Beleszürkül az anyaszerepbe. Pedig az anyaság meglehetősen nőies dolog. A nőiességet pedig tudnunk kell jól viselni.
Hogy miért?
Mert jó esetben van egy férfi mellettünk, aki szeretne szépnek látni bennünket. Egy férfi, aki szeretne fontos maradni az életünkben, és ennek lényeges momentuma, hogy odafigyeljünk a külsőnkre. Tudom, hogy egy gyerkőc mellett nehéz időt szakítani minderre, olykor megoldhatatlan, hogy gondot és időt szánjunk a megjelenésünkre. De azzal, ahogy a textúrákat, a színeket és mintákat, a szabásvonalakat, fazonokat, a különböző stílusú ruhadarabokat összepárosítjuk, elképesztő módon fejlesztjük a gyermekünk esztétikai érzékét is. Minden színharmónia, ízléses összeállítás beépül a kis világába, és alapvetően meghatározza a későbbi igényszintjét, vizuális kultúráját. Botond még nincs egy éves, de látja a színeket, lát engem, figyel, befogad, tanul. Szülőként komoly felelősségnek érzem, hogy milyen első mintát mutatok neki.
A gyerekek nagyon okosan összerakott szerkezetek: az önmagunkra fordított gondoskodást is szeretettel hálálják meg, amikor homokos pofival azt duruzsolják majd: „Anya, Te vagy a legszebb”.